CSENDÉLETEK HÁBORÚVAL[1]
Versek éve 1991
TOLDI ÉVA
A Versek éve irodalmunk eseménye. S amikor szerénytelenül ezt mondom, nemcsak arra gondolok, hogy lassan minden új könyv, minden egyes folyóiratszám eseményszámba megy majd, hanem arra is, hogy talán végre megtanulunk egymásra jobban odafigyelni, az évek óta tartó fegyvercsörtetés közepette felfigyelünk az alacsonyabb regiszterekben szóló hangokra is, a kis nagy dolgokra, s rájövünk, hogy az igazi esemény: egy-egy jó vers, egy-egy érdekes sor, egy-egy jól elhelyezett rím. Mert a vezérkedők és hangoskodók előbb-utóbb eltűnnek a süllyesztőben, s csak ami megmarad: az alkotói tett érdemli meg a figyelmünket.
Ezúttal nem érheti vád költőinket amiatt, hogy verseik nem a valóságunkról szólnak. Mert most akarva-akaratlanul is s fölismerhetőbben, mint a korábbi években, arról szólnak, majd minden költő szinte minden verse sokszor kimondatlanul is egyvalamiről: a háborúról. Mégsem a valóságirodalom ismérveinek szellemében, de nem is az előre elhatározás vagy valamiféle program jegyében. Nem annak eseményeiről, hanem érzéki-tudati „visszhangjairól”. S ennek megfelelően olyan természetes módon, mint ahogyan nap nap után kapcsolatba kerülünk a külvilággal. Csupán arról van szó, hogy az ember reagál valami módon az őt ért hatásokra, s ha ezek az impulzusok erősek, sorsfordítóak, egzisztenciális fenyegetettséget keltőek, s ha az ember történetesen költő, nemcsak hogy nem tudja magát kivonni alóluk, hanem ellenkezőleg: létösszegezésre készteti. A „Honnan jövök? Hová megyek?” kérdést Ács Károly artikulálta, de lényegében minden költő erre keresi a választ, létének egészével kényszerül szembenézni, azzal készül számot vetni, mintha nem lenne már ideje másról beszélni, a lényegre kellene koncentrálnia. Megszaporodtak a létigék is a versekben, méghozzá kizárólag a jelen idejűek, az alany létét állítóak és tagadóak egyaránt: a van és a nincs. A jelen áll a költői szövegek középpontjában. A múlt képzetei csak elvétve, mint a nosztalgikus idill megtestesítői szerepelnek, jelezve azt is, hogy ami elmúlt, nem jön már vissza soha, mint Torok Csaba versében, jövőképre pedig nem számíthatunk ezeket a verseket olvasva, költészetünk mintha ugyanolyan kiúttalanságot, távlattalanságot mutatna, mint a mindennapjaink. A határozószók közül is az itt és a most a megterhelt. Kávai M. fogalmazta meg talán legpontosabban ezt az életérzést: „Nincs pillanat, amelyben jelen / lenne az, hogy voltam és – nyilván – leszek. / Puszta most van” írja, előrevetítve azt is, hogy ez a számvetés nem panaszkodó, nem siránkozó, hanem tárgyszerű, minden patetikától és romantikus gesztustól mentes. Harkai Vass Eva versében Vörösmarty ismert sora lecsupaszítva, lemeztelenedve áll előttünk, megfosztva pátoszától, magasztosságától: „Se tél, se csend, se hó, csak halál”.
Költészetünkön eluralkodott a halálgondolat. Méghozzá nem a szép halálé, hanem az emberhez nem méltóé. A megdöglésé, ahogy Seneca példáját idézve Koncz István mondja. S Gulyás József versének kulcsszava sem más, mint a pokol. „Itt sötét van és döbbenet”, „Itt szomjúság van és mélyből jövő, fájdalmas hang” – olvashatjuk Ladik Katalin állapotrajzát. „Ébrednél, de nincsen már mikor és nincsen már hol” – mondja Fehér Kálmán, „Innen már nem szabadulhatsz” – hangzik Brasnyó István baljós üzenete, Jung Károly pedig metafizikus látomássá növeszti a világ hiányjeleit: „Isten s ember magára maradt”. Ám ami egykor profetikus jövendölés volt, apokaliptikus képzet, mára reális közléssé vált, nem érzékeljük többé a minden elveszett mögötti hipertrófiát, felnagyítást.
De nemcsak az egyetemes világpusztulás képei idézik jelenünket. Vannak, akik az emberi kisvilág felé fordulnak, a magánélet nyugalmának szertefoszlását regisztrálják. Pap József versei például csendéletek háborúval. A kertképzet verseit írja, akárcsak Tari István vagy Böndör Pál. Ember és természet öröktől fogva egylényegű harmóniája az idill kiindulópontja, s ezt zavarják meg a háború üzenetei.
Ahány költő, ahány vers, annyi halál, annyi háború, mondhatnánk Kosztolányi után. A költők többségével szemben hárman, Gulyás József, Ács Károly és Böndör Pál iróniával és humorral emelkedik fölül az eseményeken, haláltánc ez sokkal inkább, mint jókedv, szarkasztikus játszadozás a verssel. Böndör Pál Arany János nyomán alkotja meg kertversét, a gyűjtemény egyik legfontosabb darabját. Minden itt van, ami a tökéletes idill megteremtéséhez szükséges: méhdöngicsélés, érett gyümölcsök, csupán egyvalami hiányzik: a ráció. Csak Bolond Istók módjára gondolkodva, a logikus következtetésen kétszer-háromszor csavarintva lehet eljutni a helyes megoldáshoz. S vajon úgy is a megfelelőhöz-e? – sugallják sorai: „Lehangoló látvány az őszi kert: / ha így visszájáról olvasom / mintha azt mondaná hogy menni kell / s hogy mégse… éppen ezt tehát a jel.” Amikor az ember komoly döntések előtt áll, de nem képes már semmit komolyan venni, legfőképp önmagát…
Böndör Pál idézett verse a stanza formát követi, s észrevehető, hogy milyen változatos versformákat alkalmaznak a költők a Versek évében, a képverstől a szabadversig. Jellemző és szembeötlő, hogy megszaporodott a rím és a ritmus is a versekben, a már jól ismert Domonkos István-i rímelés közvetetten Bordás Győző szövegében idéződik fel, a versíró módszer Domonkos István ismeretlen sorait is a Versek évébe emelte. Koncz István időmértékes verselése is a kötöttségekhez való vonzódást példázza. Guelmino Sándor Szabó Lőrinc példájára kommentárokat fűz verseihez, s a vers keletkezésének a folyamatába is betekintést enged. Két szonettkoszorú található a gyűjteményben, ami a Versek éve történetében rendhagyó, de irodalmunkban általában is ritka, az egyiket legfiatalabb költőink egyike, Szabó Palócz Attila írta, a másikat Tari István, aki a vers iránt támasztott elvárásait is megfogalmazza: „Kötöttség kell ide” – állítja. Talán az eddig elmondottakból az is kiderül, hogy a költők a vers fogalmára is rákérdeznek, definiálni próbálják, megszólítják a formát is. Mintha a tartópilléreit veszített világban a szépet és a biztonságot a vers szigorú formája őrizte volna meg, s ez után kellene nyúlnunk újra és újra.
A nem szívderítő verstartalmak ellenére sem keseregni jöttünk ma ide. Ellenkezőleg. Ünnepelni. A vers reinkarnációját. Költészetünk kiteljesedésének újabb pillanatát. A lélekét, amely még most is – védekezik.
[1] Elhangzott az Újvidéki Színházban a Versek éve 1991 bemutatóján
